Aktivitás

A legtöbb öregedő, indusztrializált társadalomban a demográfiai öregedés közpolitikai válaszokat generált, de ezek a válaszok fokozatosan és elszórva jelentek meg a hagyományosan elkülönülő policy-területeken. E tanulmány azt szeretné bemutatni, hogy az aktív idősödés programját lehet alternatív módon, azaz egységben, stratégiaként kezelni. Az aktív idősödés öt fő területet érint és kapcsol össze: a foglalkoztatást, a nyugdíjat, a nyugdíjba vonulást, egészségügyet és az állampolgári részvételt.
Az iparosodott országokban a demográfiai és az ezzel kapcsolatos szociális változások négy fő dimenzióban jelentenek kihívást a közpolitikáknak:
nyugdíjrendszer, amely túlpolitizált és túlértékelt,
a munkaerőpiaci öregedés a munka természetének globális változási tendenciáival kombinálva új megközelítést implikál, ez pedig az ún. életkor-tervezés (age management), mely magában foglalja az élethosszig tartó tanulást, a folyamatos képzést, illetve a korai kivonulást bátorító politikák újragondolását (Walker, 1997),
a növekvő szociális-gondozási és egészségügyi szükségletek, kombinálva a családszerkezeti változásokkal, arra ösztönzik a közpolitikákat, hogy növeljék a szociális gondozásra fordított állami kiadást, kapacitásokat bővítsenek, támogassák az egészséges idősödést, megelőzzék a betegségeket és fogyatékosságot; röviden: újra kell gondolni az egészségügyben és a szociális ellátásban a rendszer funkcióját, azaz áttérni a gondozásról/kezelésről a prevencióra, és a függőség kialakulásának megelőzésére.
az idős populáció növekvő heterogenitása (diversity) és a társadalomból való kiilleszkedésének (exclusion) növekvő kockázata arra készteti a döntéshozókat, hogy erősítsék az aktív állampolgári részvételt (common citizenship), azaz hogy tegyenek lépéseket mindenféle diszkrimináció (kor alapú, nemi, faji, egészségi állapot, erőforráshiány) megszűntetésére.

A továbbiakban amellett érvelek, hogy ezekre a kihívásokra a válasz az aktív idősödés stratégiája, mely kapcsolódik a demográfiai idősödésnek mind a négy kulcsdimenziójához (nyugdíj, foglalkoztatás, egészségügy,, szociális gondozás, állampolgárság). Eljött az ideje annak, hogy a koralapú diszkriminációt, mely a múlt egy igazságtalan és kizáró öröksége, felszámoljuk, nemcsak mert morálisan így helyes, hanem mert a gazdaságnak is ez az érdeke.

Mi az aktív idősödés?

Az aktív idősödés koncepciója viszonylag új Európában, kb. öt éve kezdett terjedni, nagyrészt a WHO-jelentést követően. A gyökerei azonban az 1960-as évekig nyúlnak vissza. Az Egyesült Államokban ekkor még „sikeres idősödés”-ről beszéltek (Pfeiffer, 1974; Rowe és Kahn, 1987), melynek kulcsa, hogy az időseknek ugyanazokat az értékeket, cselekvési mintákat kell követniük, mint a 30-as éveikben járóknak (Havighurst, 1954,1963; Havighurst és Albrecht, 1953). Más szóval, a sikeres idősödés azáltal valósítható meg, hogy az emberek az időskorba lépésről nem vesznek tudomást, s a középső életszakaszukban meglévő kapcsolatokat, tevékenységeket és szerepeket újakkal váltják fel, ily módon fenntartva a tettrekészségüket és az élettel való elégedettségüket. Ez az elmélet a „veszteségek növekedése” (disengagement) teóriájának tagadásaként jelent meg, amely úgy tekintett az idős korra, mint a szerepek és kapcsolatok elvesztésének elkerülhetetlen folyamatára (Cumming és Henry, 1961).

Az aktivitáselmélet hívei felismerték, hogy a „veszteségek növekedése” nyomasztó időskor-képet fest (amit a tapasztalatok sem támasztanak alá). Ugyanakkor – és ez fontos a jelenlegi vitákban – ez a megközelítés túl idealisztikus, hiszen olyan irreális elvárást támaszt az idősekkel szemben, amelyet csak a középkorúak tudnak megvalósítani. A legtöbb idős ember a gyakorlatban szembesül a biológiai korlátokkal, és ami ennél is fontosabb: azokkal az intézményi (gazdasági, politikai, társadalmi strukturális) korlátokkal, melyek gyakran gátolják, hogy aktívak maradjanak – ennek legnyilvánvalóbb példája a nyugdíjasság (Walker, 1980). Az aktivitásteóriát kritizálták amiatt is, hogy általánosítja az idősödés folyamatát, és homogenizálja az idős embereket. Ugyanakkor az a megállapítás, hogy kapcsolat van az aktivitás és az időskori jól-lét között, ma is releváns.

A produktív idősödéstől az aktív idősödésig

Az 1980-as évektől az Egyesült Államokban újra felbukkant a téma „produktív idősödés” néven, a különböző szociálpolitikai fejlesztésekre való reagálásként. A kutatók az idős emberekről az egész életen át tartó emberi fejlődésre kezdtek összpontosítani. Ez a megközelítés azt hangsúlyozza, hogy a kronológiai életkor nem determinálja a teljesítményt. Az idős amerikai állampolgárok jelentős csoportja világossá tette, hogy nyugdíjba vonulását követően a pihenésen és a családi kötelezettségeken kívül valami mást is szeretne csinálni. Így lett a „produktív idősödés” az idősödés folyamatának pozitív megközelítése (Bass, Caro és Chen, 1993). Ezek a változások mind inkább egybeestek a döntéshozók érdekeivel: a növekvő nyugdíj, egészségügyi, szociális kiadások egy idősödő társadalomban megkövetelik a produktivitás növelését. Ezért nem véletlen, hogy az „aktív idősödés” először a G-8-ak konferenciáján került elő, 1997 júniusában, ahol megfogalmazták, hogy le kell bontani a részmunkaidős munka vállalásának korlátait, hogy ezzel is növelni lehessen a munkaerő-piaci aktivitást.

A produktív idősödés legtöbb változata szűken az áruk és szolgáltatások előállítására koncentrál, ezért az instrumentális és gazdasági szemlélet nyomja rá a bélyegét. Pl. produktivitás ebben az értelemben olyan tevékenységeket jelent, amelyek termékeket állítanak elő és szolgáltatásokat nyújtanak, azaz fizetett munkáról van szó (Morgan, 1986). A fogalmat később kiterjesztették, ennek nyomán a „produktív idősödés minden olyan aktivitás, amelyet idős emberek áruk előállításának, ill. szolgáltatás nyújtásának céljából fejtenek ki, vagy fejlesztik az ezekhez szüksége képességeiket, akár kapnak ezért fizetséget, akár nem” (Bass, Caro és Chen, 1993).

Az aktív idősödés modern koncepciója

Az új koncepció az 1990-es években született meg a WHO befolyása alatt, így nem meglepő, hogy a középpontjában az aktivitás és az egészség közti kapcsolat áll (Butler, Oberlink és Schecter,1990), illetve az egészséges idősödés (healthy aging) fontosságának hangsúlyozása (WHO, 1994 és 2001a). Európai kontextusban az aktív idősödésnek ez a megközelítése sokkal szélesebb aktivitási kört határoz meg, azaz nemcsak a munkaerő-piaci termelés, hanem a teljes jogú állampolgári bevonódás a cél (pl. Walker,1993,1994). Az e megközelítés mögötti gondolati újdonság legjobban a WHO által megfogalmazott jelmondatból derül ki: „Eddig éveket adtunk az élethez, most életet adunk az évekhez!” Olyan általános életmód-stratégiát javasolnak, amelyben a kor előrehaladtával megőrződik a fizikai és mentális egészség – és nem csak azért, hogy tovább tudjunk dolgozni. Azaz az aktív idősödés koncepció lényegében összekapcsolja a produktív idősödés gondolatát az életminőség és (a mentális és fizikai) jól-lét megőrzésének gondolatával (Európai Bizottság, 1999; Kabinet Iroda, 2000). A WHO az aktív idősödést az egészség, öngondoskodás és produktivitás összefüggésében látja.

Az aktív idősödés alapelvei

Jelenleg azonban az aktív idősödés eszméje nem áll össze koherens stratégiává, sőt néha inkább csak jelszó, amely alá sok minden besöpörhető. Mégis lehetséges, hogy meghatározzuk azt a hét alapelvet, melyek egységes közpolitikává állnak össze, és választ adnak a demográfiai idősödés kihívására.

1. Mindenekelőtt az „aktivitás”-nak minden olyan tevékenységet magában kell foglalnia, mely hozzájárul a jól-léthez (az idős ember és családja, szűkebb és tágabb környezte jól-létéhez), beleértve a fizetett és nem fizetett munkát is. Nem lehet a foglalkoztatás fontosságát degradálni, hiszen ez a legfőbb módszere a társadalmi befogadásnak, de látni kell, hogy az aktivitás mégis több, mint pusztán fizetett munka.
2. Az aktív idősödés koncepciója minden idős emberre kell hogy vonatkozzék, azokra is, akik valamilyen szempontból hátránnyal küzdenek, vagy nem képesek ellátni magukat. Ez azért fontos, mert különben csak a „fiatal” idősekre fókuszálna a közpolitika, és az „idős” idősek kimaradnának, pedig az aktivitás és az egészség között felismert tényszerű kapcsolat számukra is hasznos (pl. a mentális egészség megőrzése; WHO, 2001b).
3. Az aktív idősödésnek elsődlegesen a megelőzés koncepciójává kell válnia, amelybe minden korcsoportot be kell vonni a teljes életút (life-course) irányelvén keresztül. Ez nem jelenti azt, hogy a már csak gyógykezelésre szoruló idős generációt le kell írni, de a hangsúly a betegség, rokkantság, az öngondoskodás és egyéb képességek elvesztésének megelőzésére kell hogy essen.
4. Fontos a generációk egymás iránti szolidaritása: a tevékenységeken keresztül közel kell hozni egymáshoz a generációkat, mert mindannyiunk jövőjéről van szó, nem csak az idősekéről. Az aktív idősödés intergenerációs.
5. A koncepció magában foglal jogokat és kötelezettségeket is, így pl. jogot a szociális védelemre, az élethosszig tartó tanulásra és képzésre, de a másik oldalon ez kötelezettséget jelent, hiszen élnünk is kell ezekkel a lehetőségekkel. Az aktív idősödés nem lehet a jogok csökkentésének álruhája, de hangsúlyozni kell, hogy a jogokkal kötelezettségek is járnak. Természetesen megvan a veszélye annak, hogy egy aktív idősödés-stratégia kényszerítő erejű lesz, és hogy nehéz a döntéshozóknak megtalálni a jogok és kötelességek közti egyensúlyt – az utolsó részben vissza fogok térni erre a kérdésre.
6. Az aktív idősödés stratégiának közreműködést erősítőnek (participative) és felhatalmazó erejűnek (empowering) kell lennie. Más szavakkal: kombinálni kell a felülről és az alulról jövő kezdeményezéseket. Az elsőnek a motiválásban, a másodiknak a innovációban van fontos szerepe.
7. A stratégiának tekintettel kell lennie a nemzeti és kulturális különbözőségekre. Pl. a közreműködésnek Észak- és Dél- Európában különböző formái vannak, emiatt annak a megítélése, hogy mi a „jó”, problematikus lehet.
Ezek az alapelvek azt üzenik, hogy a modern, hatékony aktív idősödés-stratégiának a az állam és a polgárai közötti partnerségen kell alapulnia. Ebben a kapcsolatban az állam szerepe a felhatalmazás, közvetítés és motiválás, és ha szükséges, biztosítania kell a minőségi szociális ellátást, ameddig csak lehetséges. Mindez megköveteli az egyéni és társadalmi stratégiák kölcsönösségét, amelyre az utolsó részben térek vissza.

Lehetőségek az aktív idősödésre

Ahhoz, hogy illusztráljuk az aktív idősödés lehetőségeit Európában, röviden megvizsgálom a nyugdíj, a foglalkoztatás, az egészségügyi és szociális ellátás, valamint az állampolgári részvétel kulcskérdéseit.

A) Nyugdíj

Hogyan járulhat hozzá az aktív idősödés koncepciója az ipari társadalmak nyugdíj- és szociális védelmi rendszerének fenntarthatóságához? A legtöbb országban (kivéve a rendszerváltó közép- és kelet-európai országokat) az utóbbi 5-10 évben nyugdíjreformot vezettek be (amelyet egyelőre még nem lehet megítélni) azért, hogy kezelni tudják a gazdasági krízist, nem pedig azért, hogy alapvető változásokat idézzenek elő a nyugdíjrendszerben. Ez nyilvánvalóan durva általánosítás, Európában az olasz és svéd reform bizonyosan szintén nagyon komoly volt, de a legnagyobb változás, mely a rendszert alapjaiban módosította, az Egyesült Királyság nyugdíjrendszerében történt, az 1980-as években. Felmerül a kérdés, hogyan illeszkedik a továbbiakban az Egyesült Királyság nyugdíjrendszere a nyugat-európai modellbe. Másrészt a reform elsődlegesen a kiadási oldalra fókuszált: nehezíteni kell a nyugdíjba vonulást és csökkenteni a kifizetések arányát. Ha a nyugdíjkorhatárt emelik, az is alapvetően kiadás oldali beavatkozás lenne, mert az aktivitás növekedését kevéssé ösztönzi az igénybe vételi oldalon. Harmadrészt kevés figyelem esik a nyugdíjkorhatár és a foglalkoztatás közti kapcsolatra. A demográfiai idősödés kérdését gyakran a nyugdíjrendszer kérdésére redukálják, és szem elől tévesztik a lényeget: az idős embereket a munkaerőpiac és a nyugdíjrendszer is egyre inkább kiszorítja a társadalomból.

A legtöbb nyugdíjrendszert akkor hozták létre, amikor az életpályát lefedő, teljes munkaidős foglalkoztatás volt általános, és a nyugdíjkorhatár világosan jelezte a munkás évek végét. A nyugdíjazás feltételrendszere csak azt tette lehetővé, hogy az idős ember vagy foglalkoztatott, vagy nyugdíjas legyen. Ma viszont sokkal árnyaltabb a kép: nemcsak a várható élettartam növekszik, de az embereknek csak kisebb része megy nyugdíjba közvetlenül a teljes munkaidős foglalkoztatotti státusból. Pl. Németországban és Angliában az emberek nagyjából 1/3-a lép be a közfinanszírozott nyugdíjrendszerbe teljes munkaidős állásból. Nincs olyan ország az EU-ban, ahol a 60–64 év közötti férfiak több mint fele dolgozik, és minden országban –Svédországot kivéve – a nők kevesebb mint 30%-a foglalkoztatott 60 és 64 éves kora között. Ugyanakkor az idős populációnak egy jelentős része annak ellenére, hogy elérte a nyugdíjkorhatárt, szeretne dolgozni teljes vagy részmunkaidőben, és flexibilisen kívánná kezelni a nyugdíjas státust. Néhány szervezet és kormányzat megpróbálja ösztönözni ez utóbbit (Dalsen és Reday-Mulvey, 1996). Sajnos a nyugdíjrendszer erősíti a gazdasági függést, ahelyett hogy a produktivitást ösztönözné, és távol tartja az embereket a munkától, ahelyett, hogy a munkavégzésre bátorítana.

Az aktív idősödés felől közelítve a nyugdíjakkal kapcsolatban hatalmas lehetőség kínálkozna arra, hogy növeljük az alacsony jövedelműek jövedelmét és csökkentsük a teljes állami nyugdíjköltséget anélkül, hogy az egész fennálló rendszert újjáépítenénk. A megoldás a korhatáros nyugdíjazás lebontása és a rugalmas nyugdíjazás bevezetése lehetne (Walker és Schuller,1993) – erre a kérdésre visszatérek a következő részben. Az állami nyugdíjrendszernek elő kell segítenie a rugalmasságot a részidős nyugdíjazás lehetőségének megteremtésével, amellyel képessé tudják tenni az időseket további járulékok befizetésére is. Továbbá az adórendszernek sokkal inkább ösztönöznie kellene a munkavégzésre. Ahogy az Európai Bizottság 1997-ben megfogalmazta: a szociális ellátórendszert, beleértve a nyugdíjrendszert is, sokkal inkább foglalkoztatás-baráttá kell tenni.

B) Foglalkoztatás

Visszatérve a nyugdíjrendszer igénylői oldalára, itt az ideje, hogy elmozdítsuk a vitát a nyugdíjrendszer tervezéséről (amely rengeteg szakértőt foglalkoztat és tesz anyagilag érdekeltté). Fókuszáljunk a bevételi alap növelésére és annak a biztosítására, hogy a nyugdíjrendszer ne legyen ennek korlátja. Figyelemreméltó, hogy milyen ritkán jelennek meg a jövőbeli nyugdíjjal és a demográfiai idősödés következményeivel foglalkozó vitákban a munkaerőpiac képviselői. Állami nyugdíj, magánnyugdíj, foglalkoztatás: ez az a három pillére a nyugdíjazásnak, amely a közfigyelem előterében áll. A gazdasági aktivitás és inaktivitás között a korhatár gyorsan változik a fejlett országokban. Sőt, ahogy korábban említettük, a közpolitikák sokáig támogatták a korai kilépést a munkaerőpiacról, mely komoly nyomást gyakorolt a közfinanszírozott nyugdíjrendszerre, mind az igénybevevői, mind a kiadási oldalon. Másrészt azt erősítette, hogy a „leértékelt” idős munkavállalók elhagyják a munkaerőpiacot. Sok országban – beleértve az összes európai uniós tagállamot – már eltörölték a korai nyugdíjazást segítő intézkedéseket, de így sem sikerül megküzdeni az időseket érintő diszkriminációval, amely önmagában is elég ahhoz, hogy előidézze az idő előtti nyugdíjba vonulást (adó- és járulékbefizetéstől fosztva meg az államot) és a szociális ellátórendszerre való támaszkodás növekedését.

Eddig a nemzeti politikák válasza két fronton koncentrálódott: kizárni a korai nyugdíj lehetőségét, illetve megállítani a munkaerőpiacról való kiáramlást azzal, hogy támogatják a részidős munkavállalást a teljesidős nyugdíj helyett (ilyen intézkedéseket hozott pl. Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia). A harmadik közpolitikai lehetőség – leküzdeni a korral kapcsolatos korlátokat, és támogatni a munkaadókat, hogy alkalmazzanak idős munkavállalókat – csak mostanában jelent meg. A munkaerőpiacra jellemző a korral kapcsolatos diszkrimináció: a munkaadók érzéketlenek a közpolitikai elmozdulásra, limitálják az idős munkavállalók arányát (gyakran a kollektív szerződésben), és így a tartós munkanélküliség sokkal inkább sújtja az időseket, mint a fiatalokat. Ugyanakkor vannak jelei annak is, hogy a munkaadók attitűdje képes változni az idősekkel szemben. Egy, az utóbbi időben lezajlott kutatás keretében 160 jó gyakorlatot gyűjtöttünk össze különösen a toborzással, a munkaerő megtartásával és a képzéssel kapcsolatban (Walker, 1997; Walker és Taylor, 1998). A kor mint korlát projektbe (Age Barrier Project) hét uniós tagállamot vontunk be: Belgiumot, Franciaországot, Németországot, Görögországot, Olaszországot, Hollandiát, Nagy- Britanniát, illetve további példákat kaptunk Finnországból és Svédországból. Ez volt az első európai kutatás, amely azokra a jó gyakorlatokra volt kíváncsi, melyek az idős emberek foglalkoztatását segítik, és mint ilyen, nagy érdeklődést váltott ki. A kutatás jó alapot teremtett egy új irány kidolgozásához, amely az idősek foglalkoztatását segítheti elő.

Röviden, az a közpolitikai gyakorlat, amelyik elősegíti a nagyobb gazdasági aktivitást az idősek között, cselekvést követel meg a munkaerőpiac minden érintett aktorától: munkaadóktól, idős munkavállalóktól, szakszervezetektől, kormányzattól. A partnerségnek az a célja, hogy biztosítsa: a kor ne lehessen korlátja a foglalkoztatásnak (Walker, 1999a).

Először is arra kell koncentrálnunk, hogyan győzhető le az időseket sújtó munkaadói diszkrimináció. Ha felemeljük a nyugdíjkorhatárt és a diszkriminációt nem kezeljük, az egyszerűen azt eredményezi, hogy kirekesztjük a társadalomból az időseket: alacsony lesz a jövedelmük, és nem megfelelő a nyugdíjuk. Ez a fajta diszkrimináció az antitézise az aktív idősödésnek, mert a társadalmi kizárásnak ez a formája nemcsak igazságtalan, de gazdaságilag pazarló is. A kor mint korlát projekt megmutatta, hogy van lehetőség a diszkriminatív gyakorlatok megfordítására, és feltárta a jó gyakorlatoknak egy olyan skáláját, amely az egészen marginális és korlátozott intézkedésektől a teljesen átfogókig terjed. Megállapítottuk, hogy a jelenlegi reaktív megközelítés helyett, melyet a legtöbb munkaadó és döntéshozó átvett, sokkal hatékonyabb az életkor-tervezés (age management). Ez magában foglalja a preventív intézkedéseket (mint pl. az élethosszig tartó tanulás és képzés) és az orvosló jellegűeket (pl. készséghiányok pótlása, ilyen pl. az új technológiák használata: Walker, 1999a). Ám önmagában az oktatás és az ösztönzés nem valószínű, hogy legyőzi az életkorral szembeni diszkriminációt, ezért a törvényhozásnak is fontos szerepet kell játszania, még ha ezt Amerikában nem gondolják is így.

A közpolitika a kor alapú diszkriminációt a kötelező nyugdíjkorhatár eltörlésével tudná megszűntetni (a kötelező nyugdíjkorhatár diszkriminatív, és nincs értelme egy olyan korszakban, amelyikben nő a diverzitás). A kötelező nyugdíjkorhatár helyett minimum nyugdíjkorhatárt kellene bevezetni, illetve ösztönözni kellene az embereket, hogy tovább is dolgozzanak, mint a megállapított minimum. Az USA-ban már eltörölték a kötelező nyugdíjkorhatárt, Svédországban 70 éves korig lehetőség van halasztani a nyugdíjba vonulást, az új olasz nyugdíjrendszerben pedig 68 éves korig megengedett a halasztás.

Ezen túl a foglalkoztatáspolitikának elő kell segítenie a nők és férfiak közti esélyegyenlőséget (az EU-ban a munkaképes korú, 50 év fölötti nők több mint 50%-ának nincs fizetett munkája, és felülreprezentáltak az alacsony státusú, rosszul fizetett munkakörökben). Az is nyilvánvaló, hogy a nők fiatalabb éveikben is gyakrabban szembesülnek diszkriminációval a korukat illetően (Itzin és Phillipson,1993).

A döntéshozók tisztában vannak azzal, hogy a korai nyugdíjba vonulás arányát még a baby-boom nemzedék nyugdíjba vonulása előtt csökkenteni kell annak érdekében, hogy elkerüljék a munkaerőhiányt és a szociális ellátórendszerre nehezedő nyomást, ugyanakkor a reakciók passzívak és rövid távúak. Pedig ez az első generáció, amelyik már eléggé felkészült arra a változásra, melyet az aktív idősödés jelent (ez a legjobban képzett és leginkább egészséges generáció), így akár kulcsfontosságú szerepet tölthet be. Ahogy az Európai Bizottság is rámutatott (1999): vissza nem térő lehetőség, hogy kiaknázzuk ennek a generációnak a képességeit és erőforrásait. Ahhoz azonban, hogy ezt megtegyük, figyelmünket a függőségi rátáról a kulcskérdésekre kell fordítanunk: a gazdasági aktivitási arányra, és különösen az időseket érintő alulfoglalkoztatottságra.

Az aktív foglalkoztatáspolitika szükségessége

A munkaerőpiacról történő korai kivonulás tendenciájának megfordítása komoly változást kíván meg a munkaerőpiactól a magatartásban és az elvárásokban, azaz elsősorban kulturális váltásra van szükség. Ahhoz, hogy a cél teljesüljön, sokkal aktívabb foglalkoztatáspolitikai megközelítés szükséges, pl. meg kell szüntetni a korhatárt, megváltoztatni a munkaadók viselkedését, támogatni olyan intézkedéseket, amelyek meghosszabbítják a munkával töltött éveket, továbbá lehetővé kell tenni a rugalmas foglalkoztatást és nyugdíjazást. Az alábbi táblázat bemutat néhány alternatívát a közpolitikai cselekvésre (a számítások az OECD adatain alapszanak). Az (a) oszlop adatainál feltéteztük, hogy a korspecifikus részvételi arányok a jelenlegi szinten maradnak, míg a (b) oszlop előrejelzése szerint a férfiak körében megfordul a korai nyugdíjba vonulás tendenciája, és az 1995-ös nyugdíjaztatási arányok 2000 és 2030 között visszatérnek az 1970-es szinthez.

Ha összehasonlítjuk az Európai Unió foglalkoztatottsági arányát az USA-beli adatokkal, akkor azt találjuk, hogy a 25–54 éves korcsoportban nagyon hasonlóak az arányok, míg a nők, a fiatalok és az idősek esetében az unió messze le van maradva (Larsson, 1999). Azt mondhatjuk tehát, hogy ha az EU fel tudná emelni a foglalkoztatottsági arányokat az USA szintjére, nem lenne probléma a nyugdíjak kifizetésével.

1. táblázat
A 45 év fölötti munkavállalók a munkaerő-piaci részvételük százalékában

1970 1995 2030(a)2030(b)
Ausztria 31,5 26,6 36,9 45,3
Belgium 31,4 25,5 31,8 43,3
Dánia 36,4 34,0 37,3 46,3
Finnország 31,5 34,2 36,9 44,2
Franciaország 32,9 30,7 39,1 47,7
Németország 33,1 31,5 40,3 50,4
Görögország 35,3 33,0 45,0 54,3
Írország 39,0 28,4 42,2 49,9
Olaszország 30,5 29,5 43,0 50,6
Luxemburg 28,6 26,1 33,6 38,8
Hollandia 29,7 26,6 33,5 45,1
Portugália 33,0 31,7 44,0 55,4
Spanyolország 32,6 27,2 44,6 54,1
Svédország 39,3 38,6 40,7 45,7
Egyesült Kir. 37,9 33,8 38,7 46,1
EU15 33,5 30,5 39,1 47,8
OECD 32,9 30,6 40,5 48,2
USA 27,7 25,0 28,9 27,9
Japán 21,9 33,1 34,5 31,1
Forrás: OECD, 1998.

Ahogy az Európai Bizottság (1999) elemzéseiben bemutatja – figyelmen kívül hagyva a jelenlegi munkanélküliségi arányokat –, a demográfiai idősödés munkaerőpiacra gyakorolt hatása az elkövetkező 25 évben az összes tagállam számára nyitott kérdés marad. Más szavakkal, Európának sokkal több lehetőséget kell biztosítania az aktivitásra az idősek számára, mert szükség lesz rájuk. Eddig a közpolitikák a korai nyugdíjba vonulást támogatták, mostantól viszont azt a kulturális változást kell támogatniuk, amely lehetőséget ad az embereknek, hogy tovább dolgozhassanak.

Egészségügyi és szociális ellátás

Az aktív idősödésben rejlő lehetőségek az egészségüggyel és a szociális ellátással is jól illusztrálhatók. Ahogy korábban említettük, ha feltételezzük, hogy nő az idősek aránya (különösen a nagyon időseké), ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a szociális védelmi kiadások is óriásira duzzadnak. Mindazonáltal pozitív kapcsolat van a kor előrehaladta, a rokkantság és az egészségügyi kiadások között. Ezért az aktív idősödés politikája, amely magában foglal minden korcsoportot, nemcsak lehetőségeket kínál – abban az értelemben, hogy életet adunk az éveknek (ahogyan a WHO fogalmaz) –, de egészségügyi és szociális gondoskodást is. Kölcsönös kapcsolat van az egészség és az aktivitás között: egyrészt a rossz egészségi állapot determinálja az aktivitást (ez a fő oka a korai nyugdíjba vonulásnak), másrészt az aktivitás hozzájárul az egészség megőrzéséhez (Butler, Oberlink és Schecter, 1990). Fontos, hogy az aktív idősödés stratégiája figyelembe vegye ezt az összefüggést és a betegség és rokkantság megelőzését célozza meg, ahelyett, hogy feltételezi: mindenki egyformán képes az aktivitásra.

Például, ha az intézkedések a munkás éveket a korhatár emelésének eszközével kívánják kitolni anélkül, hogy az egészségügyi ellátást javítanák, az társadalmi kirekesztést fog eredményezni, és a rokkantnyugdíjasok számának emelkedését. Ha ez utóbbi választási lehetőségtől is megfosztjuk az idős munkavállalókat, a következmény súlyos lesz, és igazságtalan. A rossz egészségi állapot összekapcsolódik a korral, és fordítva, ez az oka a az idősek között meglévő nagy teljesítménybeli különbségeknek. Paradox módon, a foglalkoztatottság a legfőbb oka mind a betegségeknek, mind az egészség megtartásának (aktivitás, önbecsülés, társadalmi kapcsolatok megőrzése: Wilkinson, 1996). Ha figyelmen kívül hagyjuk a foglalkoztatás betegség–egészség–produktivitás aspektusát, az aktív idősödés lehetősége nem lesz mindenki számára egyformán nyitott. Vagy pozitív megfogalmazásban: ha fenntartható a munkavállalók egészsége, ők maguk akarják majd (és lesznek képesek) kitolni a munkavállalási kor időtartamát.

Ebben az esetben is a preventív stratégia az egyetlen hatékony megoldás, ahogyan arra sok jó példát találunk az észak-európai államokban. Ilyen például a finn Munkahelyi Egészség Intézet által indított két projekt: a Finn Kor (Finn Age) program az egészséget, a foglalkoztathatóságot és a jól-létet támogatja a 45 éven felüliek körében, míg a Kis létszámú Munkahely program (Small Workplace) a kis cégeket ösztönzi arra, hogy jó gyakorlatokat vezessenek be a munkavállalók jól-léte érdekében. Mondani sem kell, hogy az egészséges munkahely nagy valószínűséggel egyben produktív is, és a munkaerőpiacon jelentkező idősödéssel a munkaadók többé nem fogják tudni olyan gyorsan és pazarló módon megújítani a szervezeteket, ahogy azt a múltban tették.

Függőség helyett aktivitás

Természetesen az egészség és az aktivitás megtartását célzó stratégiába szükségképpen beletartozik, hogy a már nyugdíjban lévő emberek egészségi állapotát is javítani kell. De, ahogy korábban említettük, az aktív idősödés koncepciójának az egyik kockázat épp az, hogy csak a foglalkoztatottakra koncentrálunk – ez pedig a munkaerőpiacon kívül lévők és az önmagukat ellátni nem tudók kirekesztődéséhez vezethet. Hogy ezt elkerüljük, fontos újragondolni a ma létező egészségügyi és szociális gondozási gyakorlatokat, hogy azok ne növeljék tovább az idősek fizikai függőségét. Például általános tendencia az idősgondozásban, hogy segélynyújtó szolgáltatásként működik, s így helyettesíti a családi gondozást. Ez néha intézményesítést eredményez, ami jól dokumentálhatóan növeli az idősek függőségét, kiszolgáltatottságát. A szociális gondozás alternatív, aktív megközelítése a megelőzés fontosságát hangsúlyozza, és azt, hogy az egészségügyi és szociális szakembereknek központi szerepe van a rehabilitációban és az aktivitás fenntartásában. A korral szembeni diszkriminációt az egészségügyi és szociális ellátásban ugyanúgy meg kell szüntetni, mint a korábban említett területeken (Age Concern, 1999).

Ezért az aktív idősödés-politikáknak a megbetegedések megelőzésére kell összpontosítaniuk, illetve, ha már bekövetkezett a betegség, akkor mindazoknál javítani kell az életminőséget, akik elérték a nyugdíjas kort (http://www.shef.ac.uk/uni/projects/gop). Ez tehát egy szélesebben értelmezett közegészségügyi megközelítés, amelynek a célja a rossz egészségi állapot és a rokkantság megelőzése. Szükség van arra, hogy hatékonyan ösztönözzük az egészséges életmódot és az egészséges idősödést. Mindez bizonyosan segíteni fogja az embereket abban, hogy sokáig tevékenyek maradjanak. Azok számára pedig, akik már nem képesek dolgozni, az aktív idősödés aktív állampolgárságot kell hogy jelentsen (erről fog szólni a következő fejezet). Idős korban nagyon szoros a kapcsolat az egészségi állapot az életminőség között. Az összes tényező közül, amelyik meghatározza az idősek élethelyzetét, az egészségi állapotnak van legerősebb hatása a szubjektív jól-létre (Larson, 1978), ezért minden olyan intézkedés, amely növeli az egészségesen és rokkantságmentesen várható élettartamot, segíteni fogja az aktív állampolgárságot és minőséget ad az emberi életnek.

Aktív állampolgárság

Az aktív idősödés koncepciójában, amely (mint korábban láttuk) elsősorban a foglalkoztatáspolitikából fakad, nemcsak arra nyílik lehetőség, hogy általa a szociális védelmi kiadásokat csökkentsük, és minőséget adjunk az emberi életnek idős korban is, hanem ahhoz is hozzájárul, hogy megoldást találjunk azokra a társadalmi élettel kapcsolatos követelményekre, amelyeket egy idősödő társadalom állít elénk.

Létezik egy általánosan elfogadott, sztereotíp feltételezés, miszerint időskorban a norma az inaktivitás. Valójában a tények azt mutatják, hogy az idősek relatíve aktívak. Ez persze csökken a korral, és a 80 évesek és a fölöttiek között van egy kisebbség, amelyik teljesen el van zárva a külvilágtól, ki van rekesztve a társadalomból. Ezért a stratégiának foglalkoznia kell azokkal is, akik már megtapasztalták az izolációt, illetve akiket veszélyeztet az elmagányosodás, amely az időskori depressziónak is kulcstényezője. A depresszió a fő oka a megbetegedéseknek, a rossz életminőségnek és ez sokkal több idős embert érint, mint pl. a demencia (Heikkinen, 1995; Keogh, 1996).

Az EU tagállamaiban az utóbbi években átfogó akciók indultak annak érdekében, hogy növeljék az idős állampolgárok részvételét a helyi, regionális és országos szintű döntéshozói folyamatokban. A legtöbb országban idősekből álló tanácsadó csoportokat, testületeket hoztak létre (Walker és Naegele, 1999). Néhány államban (Dánia, Svédország) ezeknek a szervezeteknek jogszabályban rögzített felelősségük van, és valós hatást gyakorolnak a döntésekre, máshol csak látszólagos a működésük, és nem reprezentálják az idős populációt. Mindazonáltal ezek a szervezetek katalizátor szerepet tölthetnének be az idős emberek politikai részvételében, illetve az aktív idősödés stratégiája révén meg tudnának erősödni.

Az idős emberek sok civil szervezetben önkéntesként kulcsszerepet játszanak. Az Eurobarométer 1992-es közvélemény-kutatása szerint pl. a 60 év felettieknek 13%- a volt tagja önkéntes szervezeteknek, és segített ezáltal másoknak (ez az arány Hollandiában 30% , Dániában 29% , Görögországban 6%; Walker, 1993).

E ényezőt gyakran figyelmen kívül hagyják az idősödés hatásainak értékelésénél, jóllehet, egy lehetséges hozzájárulás a társadalmi eltartóképesség fenntartásához. Ahogy a WHO 1996-os braziliai nyilatkozatában megállapította, az egészséges idősek fontos erőforrásai a családjuknak, a társadalomnak, a gazdaságnak.
Jelentős mértékű az a látens önkéntes potenciál a gazdaságilag inaktív idősek között, akik a tevékenységeikkel a saját jól-létükhöz, szociális szükségleteik kielégítéséhez járulnak hozzá. Például az Egyesült Királyságban a Nyugdíjas és Idős Önkéntes Programba (Retired and Senior Volunteer Programme=RSVP) 6000 önkéntest sikerült bevonni olyan különböző tevékenységek révén, mint pl. kertészkedés, háziorvosnak való segítés, gyerekek olvasásának hallgatása az iskolákban. Hogy ki tudjuk aknázni ezt a potenciált, olyan intézkedéseket kell hoznunk, amelyek támogatják az időskori önkéntes tevékenységeket: a cél egyrészt az, hogy általánosságban felértékelődjön az önkéntesség, másrészt hogy inspirálják az idősek részvételét. Az ilyen inspirációk jelenleg ritkák, köszönhetően a kultúra fiatalok felé orientálódásának és az idősekkel szembeni negatív sztereotípiáknak (inaktívak, régimódiak), hátrányos megkülönböztetésnek.

Az aktív idősödés stratégiája

Annak ellenére, hogy az idősödéssel kapcsolatos problémák magas prioritást élveznek a politikai döntéshozásban, és növekszik az érdeklődés az aktívabb közpolitikák iránt, a válaszok még mindig passzívak és a rövid távú költségcsökkentésre fókuszálnak; ilyen pl. a korai kilépést támogató csatornák lezárása (Walker, 199b). Bár bizonyított tény, hogy a közpolitika szignifikáns hatással van az emberek viselkedésére pl. a munkaerőpiacon, csak kevés ország kezdeményező ebben a kérdésben. Sőt, akik lépéseket tesznek, azok is hajlamosak kizárólag a gazdasági aktivitásra összpontosítani. Éppen ezért eljött az ideje egy új, koncentrált aktív idősödés stratégiának, mely a teljes életútra fókuszál.

Ennek a stratégiának az alapelveit korábban már bemutattuk: legyen komplex, rugalmas, megelőző és befogadó. Ezen túl képviselnie kell a jogok és kötelezettségek egyensúlyát. Ez multidimenzionális megközelítést jelent, azaz a stratégia egyéni és társadalmi szinten működik, de integrált módon. Az egyének feladata, hogy egész életük során képezzék magukat, törődjenek az egészségükkel és jól-létükkel. Ami a társadalmat illeti: a kihívás a közpolitika számára a kapcsolatok felismerése és az összes releváns közpolitikai aréna bevonása, úgy mint: foglalkoztatás, egészségügy, szociális ellátás, társadalmi befogadás, közlekedés, oktatás stb. Ezeknek a területeknek össze kell kapcsolódniuk és kölcsönösen támogatniuk kell egymást. Egy ilyen stratégiának is megvan a maga veszélye, amennyiben kényszerítő erejűvé válhat (Moddy, 1993), de ez könnyen elkerülhető, ha a közpolitika segítő-közvetítő szerepet vesz fel, és érzékenyen reagál a kor szerinti, nemi, faji, kulturális és egyéb különbségekre. Az aktív idősödés stratégiájának valójában kortalannak (ageless) kell lennie, abban az értelemben, hogy lefedi a teljes életutat. Természetesen nem tagadhatjuk le az idősödés tényeit, de az aktív idősödés stratégiája nemcsak az idős emberekkel, hanem azzal is foglalkozik, ahogyan, amilyen módon mindannyian idősödekké válunk.

Jövőkép a társadalom minden korcsoportja számára

Az aktív idősödés stratégiája nyomán kirajzolódó vízió arról szól, hogy mindenkinek – tekintet nélkül a korára és egyéb személyes jellemzőire – lehetősége nyílik közrejátszani, részt venni a társadalom működésében.

Ennek a megvalósításához az alábbiakra van szükség:
meg kell akadályozni a kor alapú diszkrimináció terjedését, amely beszivárog a munkaerőpiacra és a társadalom más meghatározó szféráiba,
az életkorbeli gátat fel kell számolni minden területen, hogy az emberek maguk dönthessék el, mennyire érzik magukat kompetensnek,
fejleszteni kell az aktív életkor-tervezést (age manegement) a munkaerőpiacon, azzal a céllal, hogy megelőzzük az életkor gátló tényezővé válását,
meg kell őrizni az idős dolgozók kapcsolatát a munkaerőpiaccal, hogy ne veszítsék el a munkaképességüket,
ösztönözni kell a rugalmas nyugdíjba vonulást, hogy eltűnjön a merev határ a munkavállalás és a nyugdíjba vonulás ideje között,
támogatni kell az aktív közösségi életet, a bekapcsolódást a közösségi részvételbe, az aktív állampolgári létet; pl. erősíteni lehet az önkéntességet azért, hogy az idősek bátorítást kapjanak, és képesek legyenek a képességeiket és tudásukat latba vetni a szélesebb közösség segítése érdekében,
segíteni kell a közegészségügyet az élet minden aspektuásban és minden korcsoportban, különösen az aktivitás megtartásában, amely a fizikai és mentális egészség forrása,
javítani kell az elesettek hozzáférését a szociális támogatásokhoz, hogy képesek legyenek irányítani az életüket, és a családjuk ne legyen túlterhelve,
biztosítani kell, hogy a szociális ellátás minőségi ellátás legyen, és ne korlátozódjon a pénzbeli minimumtámogatásra.

Fontos, hogy ne becsüljük alá azokat a változásokat, melyeket a fenti lista von maga után. Az iparosodott társadalmakra jellemző idős-diszkrimináció, amelyben élesen szembeállítják a fiatal=jó és az idős=rossz dimenziót, és amely megjelenik a munkaerőpiactól kezdve a médiáig mindenhol, tehető felelőssé azért, hogy az idős emberek nem érzik magukat ugyanolyan értékesnek, mint a fiatalok (Bytheway, 1995). Ez a probléma ezért összetett, mert nem elég megteremteni a lehetőségeket, meg is kell győzni az időseket arról, hogy ezekkel érdemes élniük. Nagy feladat megváltoztatni az időseket hátrányosan megkülönböztető kultúránkat, amely egyre inkább szembesül az új, kor szempontjából kiegyensúlyozottabb demográfiai realitásokkal. Az idősek nem lehetnek mellékszereplői ennek a folyamatnak. Egyrészt jelentős politikai erőt képviselnek (Walker és Naegele, 1999), másrészt már most fontos a családoknak és közösségeknek nyújtott támogatásuk. Ezért lehetséges, hogy a posztmodern fogyasztói kultúra megtöri végre a középkorúakról és idősekről kialakult képet (Blaikie, 1999). A növekvő életmódbeli különbözőségek és a javuló egészségi állapot olyan identitást tesz lehetővé, amely, ha nem is kortalan, rugalmas és kevésbé megkülönböztető.

Életút-perspektíva az aktív idősödésben

Most, hogy bemutattuk az alapelveket és a kulturális változás szükségességét, feltehetjük a kérdést: hogyan is fest az aktív idősödés a gyakorlatban. Kölcsönösen erősíteni kell a teljes életúton át tartó egyéni és kollektív felelősséget (Európai Bizottság, 1999). Először is, a fiatalokat fel kell készíteni egy hosszabb, sokkal aktívabb és jobb minőségű életre. Ennek az az eszköze, hogy tudatosítani kell bennük és a szüleikben az egészséges életmód, az élethosszig tartó tanulás és a koralapú önmenedzselés fontosságát. A gyerekeknek és a fiataloknak ismerniük kell az idősödés folyamatát és az életmód hatását a későbbi életminőségükre. Fel kell hogy ismerjék az életkor-alapú diszkriminációt, és tudniuk kell a megszűntetésének módjait. Erősíteni kell az intergenerációs szolidaritást, és sokkal pozitívabb képet kell kialakítani bennük az idősekről.

A következő korcsoportban az embereknek a kormányzattól és a munkaadóktól kapott támogatással irányítaniuk kell saját idősödési folyamatukat. A nyugdíjba vonulást később és fokozatosabban valósíthatják meg. Ez azt jelenti, hogy le kell küzdeni az életkor gátló szerepét a foglalkoztatásban, támogatni kell az egész életen át tartó tanulást, a folyamatos képzést, a képességek megőrzését, az idősek reintegrációját, biztosítani a fokozatos nyugdíjba vonulást és azt, hogy a szociális védelem ösztönözze az aktivitást. (Az élethosszig tartó tanulás és folyamatos képzés különösen fontos, mert ezek javítják a munkavállalók készségeit és a versenyképességét, illetve erősítik a munkaerőpiachoz való kapcsolódást és a munkaképesség kiterjesztését.) Az antidiszkriminációs szabályozásra azért van szükség, hogy olyan környezet alakuljon ki, amelyben az alkalmazás kritériuma a kompetencia, nem pedig az életkor, s hogy az embereket ne tartsák távol mesterségesen meghúzott nyugdíjkorhatárral a munkaerőpiactól. Az egészégügyi aktivitás pedig azért fontos, hogy ösztönözze a pozitív egészség-kultúrát.

A harmadik életszakaszban, a (teljes vagy részidős) nyugdíjba vonulás után biztosítani kell a szabad választás lehetőségét a különböző aktivitási formák között (fizetett munka, önkéntes munka, közösségi részvétel, családi aktivitás, pihenés), vagy ezeknek a keveredését, attól függően, hogy az érintetteknek mi felel meg leginkább. Az egészséges életmód kialakításában hangsúlyt kell fektetni a megfelelő táplálkozásra. Azok a programok, amelyek motiválják és segítik az idős embereket abban, hogy a helyi közösség életébe bekapcsolódjanak (mint pl. az RSVP az Egyesült Királyságban), nagymértékben hozzájárulnak az életminőség javulásához, mint ahogyan azok életminősége is javul, akik az idősek által nyújtott szolgáltatásokat igénybe veszik. Néhány idős ember mindezeken túl szeretne a döntéshozói folyamatokba is bekapcsolódni. Nem szabad kizárni őket sem a helyi, sem az országos, sem a globális döntéshozói folyamatokból.

A negyedik korcsoportban a cél a maximális részvétel és az autonómia megőrzése kell hogy legyen, még ha legyengült emberekről van is szó. Ebben az esetben a közpolitika kulcsszerepe – az egészségügyben, szociális ellátásban, nyugdíjban és lakhatásban – az önbizalom és önmeghatározás segítése. A közösségi gondozásban ez például azt jelenti, hogy el kell mozdulni a passzív ellátásoktól az idős emberek és családi gondozóik felhatalmazása (empowerment) felé. Ez a fajta megközelítés kulturális forradalmat követel meg az egészségügyben és a szociális ellátásban (Barnes és Walker, 1996), azaz le kell bontani a két terület közti korlátokat, és egybeforrt szolgáltatássá kell válniuk. A technológia is fontos szerepet játszik a biztonság garantálásától a hozzátartozókkal való kapcsolattartáson át az ellátások költséghatékonyságának biztosításáig (Európai Bizottság, 1998). A biztonságot ebben az életszakaszban elsősorban az államnak kell garantálnia, ami nem azt jelenti, hogy az ellátás szükségszerűen csak állami. A szociális gazdaságot, amely magában foglalja az önkéntes szervezeteket is, ösztönözni kell, hogy fejlessze a partnerséget az állami szolgáltatókkal.

Konklúzió

Ami leginkább vonzóvá teszi ezt a stratégiát, az az, hogy mindenki számára jó. Bármely korcsoportban lévő állampolgár esetében maximalizálja az életminőséget, hiszen a legtöbbet hozza ki a humán tőkéjükből, kiterjeszti a közösségi részvételt és szolidaritást, megszűnteti az intergenerációs konfliktust, és egy sokkal befogadóbb társadalmat hoz létre.

Emellett a stratégia figyelembe veszi a gazdaság érdekeit is, és választ ad a demográfiai idősödésből fakadó gazdaság előtt álló kihívásokra. Az aktív idősödés stratégiája révén javul az életminőség, és gazdaságilag is fenntarthatóvá válik. A gazdaságnak is az a jó, ha morálisan cselekszik. Továbbá, közpolitika fókuszát az idősekről mint elszigetelt csoportról mindannyiunkra, valamennyi korcsoportra helyezi át. Mindannyian érdekeltek vagyunk ebben a folyamatban, a saját életünk minőségének javításában. Ezért ez a stratégia a társadalom minden korcsoportját érintő eszménykép – hiszen mindannyian ugyanannak a projektnek vagyunk a résztvevői. Hangsúlyozza az állampolgári, kormányzati, intézményi érdekek egybeesését, ami nagyon ritka konstelláció. Emellett természetesen a döntéshozóknak tisztában kell lenniük a kényszer kockázatával, és látniuk kell, hogy az aktív idősödés nem használható durva eszközként a nyugdíjak halasztott kifizetésére és olcsó önkéntes munkaerő kihasználására. Ha ezeket a kockázatokat sikerül kivédenünk, annak a szociális és gazdasági haszna óriási lesz.

Fordította: Gyarmati Andrea

Irodalom

Age Concern (1999). Turning your back on us. London.
Barnes, M.– Walker, A. (1996): „Consumerism versus empowerment: A principled approach to the involvement of older service users”. In: Policy and Politics, Vol.24, No.4.
Bass, S. – Caro, F. – Chen, Y-P. (eds). (1993): Achieving a productive aging society. Westport, CT, Auburn House.
Blaikie, A. (1999): Aging and popular culture. Cambridge, OUP.
Butler, R. – Oberlink, M. – Schecter, M. (eds), (1990): The promise of productive aging. New York, Springer.
Bytheway, B. (1995): Agism. Buckingham, OUP.
Cabinet Office (2000): Winning the generation game. London, The Statitionery Office.
Cumming, E. – Henry, W. (1961): Growing old: The process of disaengagement. New York, Basic Books.
Delsen, L. – Reday-Mulvey, G. (eds). (1996): Gradual retirement in the OECD countries. Aldershot, Darmouth.
European Comission (1997). Modernising and improving social protection in the European Union, Brussels.
-- (1998) The aging population and technology: Challenges and opportunities. Brussels, European Commission, European Technlogy Assessment Network (ETAN).
- - (1999) Towards a Europe of all ages. Brussels, EC.
-- (2000) Social Report. Brussels, European Commission, Directorate-General for Employment and Social Affairs, DGV.
Havighurst, R. (1954) „Flexibility and the social roles of the retired”. In: American Journal of Sociology, Vol. 59, No.2.
-- (1963) „Successful aging”, in R.Williams, C. Tibbits and W. Donahue (eds), Process of aging, Vol.1. New York, Atherton.
Havighurst, R. – Albrecht, R. (1953): Older people. London, Longmans.
Heikkinen, R. (1995): „Depressed mood among the elderly in Jyvaskyla:A five year follow-up”. In: Scandinavian Journal of Social Medicine, Supplement 53.
Itzin, C. – Phillipson, C. (1993): Age barriers at work. London, METRA.
Keogh, F. (1996): Mental disorders in older Irish people: Incidence, prevalence and treatment. Dublin, National Council for the Elderly.
Larson, R. (1978): „Thirty years of research on the subjective wellbeing in older people”. In: Journal of Gerontology, Vol. 33, No.2.
Larsson, A. 1999. National strategies for employment policy: Responding to the challenges of the 21th century (Speech ti the IIRA National Policy Forum). Washigton, DC.
McEwan, E. (ed). (1993): Age: The last discrimination. London, ACE Books.
Moody, H. (1993): „Age, productivity and transcendence”. In: S. Bassetal. (eds), op.cit.
Morgan, J. (1986): „Unpaid productive activity over the life course” in: Comittee on Aging Society (ed.), Productive roles in an older society. Washington DC, National Academy Press.
OECD 1988. The future of public pensions. Paris, Organisation for Economic Cooperation and Development.
--1998. Maintaining prosperity in an aging society. Paris, Organisation for Economic Co-operation and Develepment.
Pfeiffer, E. (ed). (1974): Successful aging: A conference report. Durham, NC, Duke University.
Rowe, J. – Kahn, R. (1987): „Human aging: Usual and successful”. In: Science, Vol. 237.
Townsend, P. – Davidson, N. (1982): Inequalities in health. Harmondsworth, Penguin.
Walker, A. (1980): „The social creation of poverty and dependency in old age”. In: Journal of Social Policy, Vol.9, No.1.
--1993. Age and attitudes. Brussels, EC, Directorate-General for Employment and Social Affairs, DGV.
--.1994. „Work and income in the third age: An EU perspective”. In: Geneva Papers on Risk and Insurance, Vol. 19. No. 73.
--1997. Combating age barriers in employment. Luxemburg, Office for Official Publications of the European Communities.
--1999a. Managing an aging workforce: A guide to good practice. Luxemburg, Office for Official Publications of the European Communities.
--1999b. Why the aging workforce demands an active response in public policy (keynote lecture for International Conference on Active Strategies for an Aging Workforce, Turku, 12-13 August).
Walker, A. – Naegele, G. (eds) (1999): The politics of old age in Europe. Buckingham, OU Press.
Walker, A. – Schuller, T. (1993): The time of our life. London, IPPR.
Walker, A. – Taylor, P. (1998): Combating age barriers in employment: A European portfolio of good practice. Luxemburg, Office for Official Publications of the European Communities.
WHO 1994. Health for all: Updated targets. Copenhagen, World Health Organisation.
--2001a. Health and aging: A discussion paper. Geneva, WHO.
--2001b. Active aging: From evidence to action. Geneva, WHO.
Wilkinson, R.1996. Unhealthy societies: The affliction of inequality. London, Routledge.